elbeszélő

Felkelsz és nem bírsz elindulni. Valaki ráült a mellkasodra. Fáj, a hogyanra nem tudnál választ adni, leginkább csak azt hogy rettenetesen. Szúr, nyom, feszít. Minden egyszerre. Lehet-e élni ezzel? Ez nem kérdés, ha meghalnál is inkább, minthogy ezt elviseld, akkor sincs választásod. Élni kell vele, a fájdalomcsillapító, a tapaszok, egyik sem hat. Marad a tűrés. Tűrni könnyekkel vagy nélkülük. És a küzdés, s az álomba merülés. De hosszan ez ellen nem lehet küzdeni, majd elmúlik magától, ha nem hívj orvost. Na de most akkor várj-e még arra hogy enyhül, hogy múlik vagy riadóztass? Ki mondja meg mi a helyes? Inkább válaszd az alvást. Mert lehet hogy olyan vagy mint a medvék, akiknek alvás közben regenerálódik a szíve egy kisebb sérülés után... S ha felébredsz leharcolva, gyengén bár, de majd rájössz rokon-e a barnamaci. Addig is a pulzusmérő ritmusos csipogása álomba ringat, s eljutsz egy helyre ahol nincs fájdalom, ahol nem kell félni attól, hogy egyedül vagy.