6 éve volt talán, hogy szerelmes lettem. Akkor kezdtük a gimit, osztálytárs volt, a leghelyesebbik. Mosolygások és kedves üzenetek után beadtam a derekam, félős volt és szótlan, így egy házibuliban megcsókoltam. Izzott körülöttünk a levegő, de amolyan csöndes, szelíd szerelem volt ez, sétálós, rózsás, élveztük a csendet. Az osztálykiránduláson aztán elbújtunk egy kis zugba. Fejem a vállára hajtva ültem mellette egész éjjel. Kintről beszűrődött a többiek nevetése, de mi akkor csak egymásnak léteztünk. Élveztük, ahogy testünk összeér, s csak nagy ritkán szólaltunk meg. Miénk volt a csend. Aztán eljött hozzám egy napra, még a nyáron. A szélben sétáltunk a mezőn, fogtuk egymás kezét, kergetőztünk. Másnap hazament. Nem sokkal később nagyon megbántottam, s a suliban végig kellett néznem, ahogy szenved miattam. Aztán én szenvedtem, sírtam sokat egy fiú miatt, ő pedig vigasztalt, pedig biztosan fájt neki is. Végül aztán úgy hiszem meggyűlölt. Bár ebben nem vagyok biztos, hiszen nem beszéltünk, többé nem voltunk kettesben. Negyedik év végén adtam neki is tablóképet, s azon bocsánatot kértem tőle. Nem tudom eltette-e vagy kidobta, de úgy éreztem ez jár neki, még akkor is, ha már nem számít semmit. Nekem számított, mert sosem akartam bántani, s szerettem, ha csak rövid ideig is, de szerettem. Mindennek 6 éve, azóta nem láttam, nem beszéltem vele, s alig jut eszembe. De mégis, este vele álmodtam. Álmomban eljött hozzám és megcsókolt. Ugyanolyan íze volt és ugyanolyan óvatosan tette, mint annak idején. Még most is itt érzem ajkait az enyémen. Nem tudom, miért most jött, de köszönöm neki. Nagyon köszönöm neki, akkor is, ha már nem emlékszik rám, s akkor is, ha még mindig gyűlöl. Ezerszer is megköszönöm neki.
Utolsó kommentek