Alig vártam, hogy kezembe vehessem első Steve Berry könyvemet. Hát a várakozásomat nem múlta felül... A rengeteg beharangozás és kitűnő kritika, na meg Dan Brown ajánlása után valami nagyobbra, pörgősebbre, olvasmányosabbra számítottam. Bár ha jobban belegondolok A velencei árulás-ban nem is a sztorival volt bajom, hanem a rengeteg apró fejezetre osztással, ami össze-vissza kuszálta a z egyébként lebilincselő történetet. Nagy Sándor, meg AIDS, kémek és elnökök, politika, ármány, szerelem. Volt itt minden, talán már túl sok is egy könyvbe sűrítve...
A szálak természetesen aztán egybefutottak, nem is a többszálas cselekménnyel volt a problémám, hiszen szeretem az ilyen regényeket, csak még izgalmasabbá teszik a történetet, felcsigázzák az olvasót. Ám itt olyan rövid volt egy-egy fejezet(egy szál), hogy már idegesítő volt az időben és térben és mindenben ugrálás. Két percet Velencében, két percet Koppenhágában, két percet meg valahol a Pamírban töltöttem. Természetesen össze tudtam rakni a képet, nem volt lehetetlen, de ez az ugra-bugra eléggé zavart. Úgy 50 oldal után el is gondolkoztam azon, hogy leteszem, de aztán nem tettem, hiszen sosem hagyok abba már elkezdett könyvet. Végülis már csak azt vettem észre, hogy úristen vége van. Szóval a kíváncsiságom és a rejtélyek, árulások, ügynökösdi teljesen magával ragadott, legyőzte a zavart.
Azonban el kell mondjam, Steve Berry legyen akármilyen jó író, tudja akármilyen jól vegyíteni a fikciót és a valós történelmi tényeket, stílusa miatt nem lesz a kedvencem. Szinte mindenhol túl rövid mondatok és rövid pár oldalas fejezetek, ez nekem nem jön be.(bár lehet, hogy csak a magyar fordítás és tördelőszerkesztés ilyen) Nálam maradt Dan Brown az első helyen, bár még biztosan olvasok Berry-től, remélem az nem lesz ilyen szerkezetileg ide-oda csapongó. (A történet remekül fel volt építve, és hihetetlenül érdekes is volt.)
Utolsó kommentek