Tegnap nagy találka volt egy kínaiban a Kálvinon. Négyen, különböző időpontokban estünk be, mire valaki megérkezett, addigra az előtte lévő már befejezte a kaját. Én csirke helyett tofut kaptam na meg mennyei rizstésztát. Jót dumcsiztunk, na meg persze eszméletlen sokat röhögtünk. Hamar ki is ürült az étterem. De kellett ez már, mert hiányoznak a barátok és az ilyen együtt nevetések. Mert az helyretesz.
Aztán ma este elromlott valami. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni egy hírt, azt sem tudom mit kezdjek vele egyáltalán. Rettegek tőle, hogy szembesülnöm kell vele és mégis félek attól is hogy valakit elveszítek általa esetleg több valakit. Nem tudom befogadni, legszívesebben eltemetném, mintha nem is lenne. Attól nem lenne valós. Persze ez hülyeség, de mégis, hátha...
De azért az ürömbe öröm is vegyült, Husi picit feldobta a kedvem, megnevettetett és angyali gyermekbájával visszarángatott az életbe. Megfürdött velem, megette a vacsorám, mindegy hányszor melegítettem újat magamnak, ő mindig megette, és persze aztán hatalmasat játszottunk, úgy babamódra. Kacagtunk és elsoroltuk hol a fülünk és orrunk, meg kukucskáztunk is.
ribanc? csak úgy megmaradt a csacsogásból...
Utolsó kommentek