elbeszélő

Menj, menj el, hagyj már, engedd hogy felejtselek, nem akarom, hogy kitépd a szívemet. Hagyj élni, lépni tovább, minden együtt töltött perc, emlék csak emészt, mégsem tudom feledni őket... mért nőttél így hozzám?

Hiányzol

Elmentél már rég, hirtelen hagytál itt,
elmélázom néha, figyelsz-e fentről?
(hiányod ma is sokszor szaggató kín.)
Felhő szélén ülve tudsz-e léptimről...

Vaj' ha tétova vagyok, vagy dönteni
képtelen, a helyes irányba te löksz?
Mosolyogsz-e a sikereimen, s sírsz
velem, ha fáj az itt eltöltött idő?

Nyomsz-e légkönnyű puszit homlokomra
míg álomföldön járok, s ülsz-e tűkön,
míg beteg-remegve érted kiáltok?

A választ nem tudhatom, de van, mikor
érezlek, s hiszem egyszer a felhők közt
nevetve ölelsz, s többé már nem fázom...

2011-10-28.

Egy zenekedvelő nő kérése

Játssz még-kérte a zongorán fekve. Pajkosan fülébe búgtam,
kezeimmel lassan, vigyázva, mégis magabiztosan
gomboltam ki ruháját.Cirógatni kezdtem kebleit, úgy,
ahogy csak a szél tud játszani tavasszal a rügyező ágakon.

2011-10-12

az embernek sok arca van, mindenhol szerepet játszik.. a munkában, a család előtt, a barátok előtt, mindig más és más. De azt, hogy belül mi van, csak ő maga tudja. Mégis együtt tud élni vele, mert kell, muszáj. Mert attól, hogy szar, az élet még nem áll meg. Bár megállna- sokan kívánják ezt, sokszor. De mivel ez nem kívánalom kérdése, mindig fel kell ölteni azt a mosolygós arcot, s el kell rejteni, bármennyire is fáj ott benn, mert senkit nem érdekel, mert senki nem tud segíteni. S hogy jobb lesz-e így? NEM! amíg nincs egy ember, aki a fájdalmat feledtetni tudja, s a boldogságot kínálja, osztozik jóban-rosszban, s ismeri a legbelsőbb érzéseid is, addig nem. S hogy lesz-e ilyen ember még? Nem valószínű...

Alig vártam, hogy kezembe vehessem első Steve Berry könyvemet. Hát a várakozásomat nem múlta felül... A rengeteg beharangozás és kitűnő kritika, na meg Dan Brown ajánlása után valami nagyobbra, pörgősebbre, olvasmányosabbra számítottam. Bár ha jobban belegondolok A velencei árulás-ban nem is a sztorival volt bajom, hanem a rengeteg apró fejezetre osztással, ami össze-vissza kuszálta a z egyébként lebilincselő történetet. Nagy Sándor, meg AIDS, kémek és elnökök, politika, ármány, szerelem. Volt itt minden, talán már túl sok is egy könyvbe sűrítve...

A szálak természetesen aztán egybefutottak, nem is a többszálas cselekménnyel volt a problémám, hiszen szeretem az ilyen regényeket, csak még izgalmasabbá teszik a történetet, felcsigázzák az olvasót. Ám itt olyan rövid volt egy-egy fejezet(egy szál), hogy már idegesítő volt az időben és térben és mindenben ugrálás. Két percet Velencében, két percet Koppenhágában, két percet meg valahol a Pamírban töltöttem. Természetesen össze tudtam rakni a képet, nem volt lehetetlen, de ez az ugra-bugra eléggé zavart. Úgy 50 oldal után el is gondolkoztam azon, hogy leteszem, de aztán nem tettem, hiszen sosem hagyok abba már elkezdett könyvet. Végülis már csak azt vettem észre, hogy úristen vége van. Szóval a kíváncsiságom és a rejtélyek, árulások, ügynökösdi teljesen magával ragadott, legyőzte a zavart.

Azonban el kell mondjam, Steve Berry legyen akármilyen jó író, tudja akármilyen jól vegyíteni a fikciót és a valós történelmi tényeket, stílusa miatt nem lesz a kedvencem. Szinte mindenhol túl rövid mondatok és rövid pár oldalas fejezetek, ez nekem nem jön be.(bár lehet, hogy csak a magyar fordítás és tördelőszerkesztés ilyen) Nálam maradt Dan Brown az első helyen, bár még biztosan olvasok Berry-től, remélem az nem lesz ilyen szerkezetileg ide-oda csapongó. (A történet remekül fel volt építve, és hihetetlenül érdekes is volt.)

Szerepek

Lemeztelenítve állok előtted:
pironkodom, s rád alig nézek.
Inkább csak lesütöm szemem,
had fedezzen fel a képzeletem.
*******

Csábító nő vagyok ma éjjel,
a lámpa had égjen, ne oltsd el!
Vegyél szemügyre, neked illegek,
ma felejtsünk el minden illemet!

Neked szól a kacér mosoly, tiéd
a csipke rajtam, a harisnyatartó vajh'
meddig tart ki? Halljam! Megkötöm kezeid
nem érhetsz hozzám, tépj szét, s falj!
*******

Lemeztelenítve fekszem melletted,
bőröm bőrödhöz ér, már nem pirulok, de
rád sem nézek. Álmomban ezerféle
nő vagyok, ki mindenben a kedvedre tesz.

2011.09.28.

De mért is gondolok rá?

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószinűbb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret...
Szégyeld magad, szégyeld, te
Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint őt felejteni.
Ki innen, ki szivemből,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.

Petőfi Sándor, Pest, 1847. március

Összegabalyodás

Kéz a kézben,
száj a szájon.
Ajkad vigyázva harapdálom.

Nyelv a nyakon,
sóhaj az ajkakon.
Szájba suttogott vágyszavak.

Ruha a ruhán,
kéz a testen.
Felfedezőút az ismeretlenben.

Test a testen,
bőr a bőrhöz.
Összetapadva, s szétválni egy pillanatra.

Szív a szíven,
ér az éren.
Lüktet együtt vele minden.

Karmol a sóhaj,
elfogy a levegő.
Pihegve hull alá az ágyon.

2011-09-18

6 éve volt talán, hogy szerelmes lettem. Akkor kezdtük a gimit, osztálytárs volt, a leghelyesebbik. Mosolygások és kedves üzenetek után beadtam a derekam, félős volt és szótlan, így egy házibuliban megcsókoltam. Izzott körülöttünk a levegő, de amolyan csöndes, szelíd szerelem volt ez, sétálós, rózsás, élveztük a csendet. Az osztálykiránduláson aztán elbújtunk egy kis zugba. Fejem a vállára hajtva ültem mellette egész éjjel. Kintről beszűrődött a többiek nevetése, de mi akkor csak egymásnak léteztünk. Élveztük, ahogy testünk összeér, s csak nagy ritkán szólaltunk meg. Miénk volt a csend. Aztán eljött hozzám egy napra, még a nyáron. A szélben sétáltunk a mezőn, fogtuk egymás kezét, kergetőztünk. Másnap hazament. Nem sokkal később nagyon megbántottam, s a suliban végig kellett néznem, ahogy szenved miattam. Aztán én szenvedtem, sírtam sokat egy fiú miatt, ő pedig vigasztalt, pedig biztosan fájt neki is. Végül aztán úgy hiszem meggyűlölt. Bár ebben nem vagyok biztos, hiszen nem beszéltünk, többé nem voltunk kettesben. Negyedik év végén adtam neki is tablóképet, s azon bocsánatot kértem tőle. Nem tudom eltette-e vagy kidobta, de úgy éreztem ez jár neki, még akkor is, ha már nem számít semmit. Nekem számított, mert sosem akartam bántani, s szerettem, ha csak rövid ideig is, de szerettem. Mindennek 6 éve, azóta nem láttam, nem beszéltem vele, s alig jut eszembe. De mégis, este vele álmodtam. Álmomban eljött hozzám és megcsókolt. Ugyanolyan íze volt és ugyanolyan óvatosan tette, mint annak idején. Még most is itt érzem ajkait az enyémen. Nem tudom, miért most jött, de köszönöm neki. Nagyon köszönöm neki, akkor is, ha már nem emlékszik rám, s akkor is, ha még mindig gyűlöl. Ezerszer is megköszönöm neki.